Mióta az eszemet tudom, nem használtam sehol nyers képet. Komolyan! Az összes kép, amit a sok év alatt tőlem láttatok, mindegyik szerkesztve volt. Még amikor tanulgattam a fotózást, akkor olvastam egy cikket, miszerint:
 

"Az utómunka a digitális képalkotás folyamatának egy része".

Ezzel a gondolattal én tökéletesen tudok azonosulni, úgyhogy akkor és ott lefektettem magamban a szabályt, hogy mindig minden képemet korrrigálni fogom és ezt azóta tartom is. Beleástam magam és kitanultam a Photoshop és a Lightroom legtöbb funkcióját, hogy mindig azt a hatást érhessem el a fotókon, ami a lehető legjobban áll nekik.
 
Csalás lenne? Sokan azt mondjátok, hogy "már nem is kell tudni fotózni, minden a számítógépben történik, ezt akárki meg tudja csinálni", de egy elrontott képpel nem lehet csodát tenni, a jó pedig miért ne lehetne még jobb? Az igazság az, hogy amikor görgetjük az Instagramot, akkor a képek döntő többsége már nem az eredeti állapotában van feltöltve és ezzel szerintem nincs is semmi probléma. Van aki egy egyszerű Insta filtert húz csak rá, van aki a Photoshop előtt ül órákig, de én úgy gondolom, hogy ez is egy olyan fázis, amikor az illetőnek az ízlése és ügyessége hozzáadódik a végeredményhez.
 
Így dolgoztam az összes felkérésemen, mindig azt mondtam, hogy "az összes jól sikerült képet utómunkázva áttadom". Ez annyit jelentett, hogy ami használható lehet az ügyfél számára, azt meg is kapja, ráadásul úgy, ahogy már tetszeni fog neki. Miért akarnék odaadni nyers képeket, amire azt mondják majd, hogy ez a kép jó lehet, ezt szeretnénk megkapni, de valamit csinálj vele, mert élettelen. Vagy egy portréfotózáson miért akarnék olyat kiadni a kezemből, amin még ott vannak a bőrhibák? Úgy gondolom, hogy a fotós és a megrendelő között fontos a bizalom. Bizniuk kell bennem, hogy tudom azt a minőséget adni, amit elképzeltek akkor, amikor engem bíztak meg egy feladattal. ha én elkezdek nyers képeket mutatni, akkor azok nem olyanok lesznek, mint ami a referenciámban volt és jogos lehet az ijedelem, hogy jobbra számítottak. Ezt a kellemetlen kört inkább mindig kihagytam és olyat adtam át, amihez büszkén adom a nevem.
 
Sportban kicsit más a helyzet, ugyanis itt arányaiban kevesebben foglalkoznak utómunkával. Szó sincs arról, hogy senki nem törődne a munkájával, csak gyakrabban látni olyat, hogy nem helyesek a színek, vagy ferde, vagy semmi kontraszt nincsen egy cikkben megjelenő fotón. A magyarázat egyszerű és valójában még érthető is. Szorít az idő, azonnal kellenek a képek, nem fér bele az, hogy hosszasan szerkesszünk. Nagyobb csapatoknál vannak külön a fotósok, és külön a szerkesztők, így miközben az egyik a pálya szélén a fényképezőjét kattintgatja, addig a másik vele párhuzamosan már válogat és utómunkázik. Ez lenne a legprofibb felállás, de megmondom őszíntén, ehhez én túl önző, hiú vagyok. Az én képeimmel én akarok foglalkozni, mert én tudom a legjobban, hogy mit lehet belőlük kihozni. Még ha meccs közben nincs is időm kreatívan elmerülni bennük, szeretem, ha az alapokat rendbeteszem. Nehezen tudnám kiengedni a kezemből ezt a feladatot, hogy aztán ki tudja mi történjen velük. Ettől szárazan, nyersen munkának érezném az egészet, ha csak leadom a memóriakártyát és kész. Könnyen lehet, hogy ez csak az én hülyeségem, mindenesetre jelenleg az a felállás, hogy meccsek közben egyik szem és kéz az exponáló gombon, másik szem és kéz a laptopon. Nem mondom, hogy ez ideális, de azt sem, hogy teher lenne és panaszkodnék. A lényeg úgyis csak a végeredmény, ami az, hogy lefújás után nagyjából negyed órával készen van minden kép és a játékosok már úgy posztolhatják a közösségi oldalaikra, hogy én bizony már csaltam.