Bő 12 éve fotózok, de nem is tudom pontosan mikor kezdődött ez a karrier. Mindig én voltam az a fotós, aki a különböző munkák során, vagy a pályák szélén a többi fotós eszközeire irigykedtem. Reméltem, hogy egyszer én is dolgozhatok majd csúcs eszközökkel. Ez mindig egy elérhetetlen célként lebegett a szemem előtt, hiszen lássuk be, fotósként Magyarországon nem a legegyszerűbb dolog kitermelni ezeket az egyre csak dráguló eszközöket. Visszatekintve ezekre az évekre, ha a szívemre teszem a kezem, még szerettem is a kihívást, hogy a középkategóriás vázakkal hozzam ki a maximumot a munkáimból. Jó volt érezni az elismerést, amikor megkérdezték mivel készült az adott kép és én egy korábbi objektívtípust, vagy egy szerényebb képességű vázat említettem, akkor visszakérdeztek, hogy komolyan?!

Az elmúlt években már volt annyi előnyöm a Fotoplusnak és a Nikonnak hála, hogy kölcsön eszközökkel a komolyabb munkáim során volt lehetőségem élesben is a legjobb eszközöket használni. Most viszont újabb szintlépés történik, ugyanis először, de sajátomnak mondhatok egy olyan felszerelést, ami tényleg a lehető legjobb. Vásároltam egy Nikon Z8 vázat. Ismét köszönöm a Fotoplusnak és a Nikonnak, hogy segítettek ebben, nem tudok elég hálás lenni a támogatásukért. Az érdekes az volt, hogy hónapok óta tudom, hogy ezen a nyáron bizony feltöröm a malacperselyt és beújítok egy új vázat. Ahogyan gondolkodtam ezen, illetve a legjobb akciókat kivártam, más márkák irányába is kacsintgattam, vagyis csak egy, a Sony irányába. Végül úgy döntöttem, hogy maradok annál, amit ismerek, amivel semmi zsákbamacskát nem veszek, maradok annál, amihez az objektívjeim jók, maradok annál, amivel tizenéve dolgozom és igazából mindig szerettem. Olyan vázat vettem, amivel fotóztam már végig világbajnokságokat, ismerem, hogy milyen, de amikor mentem a saját példányomért, akkor be voltam zsongva. Ez azért mégiscsak a sajátom, ezt nem kell visszaadni, ez innentől már bármikor, bármire használható. Több ezer képet kattintottam már Z8-al, de ennél, amikor beletettem az akksit, elgondolkodtam, hogy mi legyen az első kép ami belekerül. A kislányomról készült az első pár expo, aki egyébként a kicsomagolásban is örömmel segített. 

Motiváció, teljesítési kényszer, vagy mindkettő?
Mit hoz magával ez a váz? Nálam mindkettőt. Aki ismer, az tudja, hogy a munkák előtt bennem van egy vizsgadrukk. Főleg a válogatott mellett, ahol méltóképpen, kreatívan kell dokumentálni a csapat életét. Szerettem kihozni ugye a maximumot a középkategóriás Z6II-ből, de így, hogy fixen a csúcs vázzal dolgozhatok, kicsit még félek is, bár talán nem ez a legjobb szó. Most ennek a szintnek kell megfelelni. Mi lesz, ha nem lesznek jobbak a fotóim? Mi lesz, ha nem tudok olyan képeket csinálni, mint amilyeneket a fejemben elképzeltem? Sajnos megkérdőjelezem magam sokszor, pedig hála az égnek sok pozitív megerősítést kapok. A sport, a jégkorongozó múltam sok emberi tulajdonságot tanított nekem, amit a mai napig érzek magamon, jelen esetben, hogy az ilyen kételyek motivációvá alakuljanak át. Azt érzem magamon, hogy alig várom, hogy élesben is dolgozhassak vele. Hiába volt egy ugyanilyen váz már nálam sokszor, most mégis valami új, friss lendületet érzek magamban. Van még bennem tér fejlődni, aztán majd ti eldöntitek, hogy sikerült-e szintet lépnem, fejlődnöm.

Az első "modellem", a kislányom: